Az van, hogy nagyon szarul vagyok. Meg beteg. Sajnos nem olyan társadalomban élünk, ahol az emberek felfognák, hogy a lelki betegségek is ugyanolyan, vagy még súlyosabb betegségek, mint a fizikaiak. Mert senki nem hisz el olyat, amit nem lát szabad szemmel. Márpedig ami belül van, azt nem látják. Ezt csak az hiszi el, aki átéli/átélte, és egyre többen vagyunk, mert egyre szarabb az egész világ úgy, ahogy van. De erről nem lehet így beszélni, annyira idegesít, hogy pl. egy bizonyos fórumon egy hozzászóló mindenhova beírja, hogy ő milyen kurva depressziós, és hogy mennyire szenved ettől, meg a párja is mennyire szenved ettől, így szar, úgy szar, hát baszd meg, aki tényleg depressziós, az nem csinál ilyet, nem köti mindenkinek az orrára (ehe, nem ezt csinálom épp? azért talán mégse ugyanúgy…), nem ismételgeti fűnek-fának, mert ez belülről zabál fel, könyörtelenül. Ez nem feltűnési viszketegség. És nem is látszik mindenkin.
Igazából már nagyon régóta így vegetálok, talán azóta, mióta az eszemet tudom, de azért valószínűbb, hogy az első pár év még nem így telt. Talán. De hogy soha nem kaptam meg azt, amire szükségem lenne, az biztos. Vagyis a szeretetet. Persze nemrég olvastam, hogy a kielégíthetetlen szeretetvágy és az állandó együttlevés igénylése a borderline tünete, mindegy, felőlem az is lehet, nem lepődöm meg ezen, csak van. Teljesen mindegy, hogy ez egy betegség miatt van-e, bár szerintem nem, mert mindig is így éreztem, egy páréves gyerek meg még csak nem borderline-os?! Annyi szeretetre lenne szükségem, amennyit sosem kaphatok meg, és nem is érdemlem meg. Attól még szeretném… Folytatás itt…
csokicsokival 